A TIBETI MASZTIFF 

  ..még több információért kattints a képekre.. 

Tibetről többnyire a selymes szőrű jakok, megnyugtatóan forgó imamalmok és a barátságos tibeti mentalitást világszerte képviselő, mosolygós Dalai láma jut az ember eszébe, mindezekkel azonban szöges ellentétben áll a tibeti masztiff idegenekkel szemben elutasító viselkedése és szilaj keménysége. 

Bár a fajta kialakulása tökéletesen nem tisztázott, az azonban nagyjából jól kivehető, hogy a tibeti masztiff ősei a Himalája felföldjén, Tibet, Buthan, Nepál térségében nagyjából hasonló megjelenési formában voltak fellelhetők. Egyes feltételezések szerint a tibeti masztiff számos nagytestű kutyafajta kialakításában is szerepet játszott, bár ezt inkább az elfogult fantázia, mintsem kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá. A masztiff elnevezés mindenesetre némileg félrevezető, hiszen a tibeti masztiffra, vagy ahogyan eredeti hazájában nevezik do-khyi-ra (do-ki) sokkal inkább illene a pásztorkutya megnevezés. Valójában sokoldalú hegyikutya, amelyet a jószág és vagyontárgyak őrzése mellett időnként málhacipelésre, vagy éppen vadjak-vadászatra is használtak.

 Egyes feltételezések szerint a tibeti masztiff számos nagytestű kutyafajta kialakításában is szerepet játszott, bár ezt inkább az elfogult fantázia, mintsem kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá. A masztiff elnevezés mindenesetre némileg félrevezető, hiszen a tibeti masztiffra, vagy ahogyan eredeti hazájában nevezik do-khyi-ra (do-ki) sokkal inkább illene a pásztorkutya megnevezés. Valójában sokoldalú hegyikutya, amelyet a jószág és vagyontárgyak őrzése mellett időnként málhacipelésre, vagy éppen vadjak-vadászatra is használtak. A fajta hírét elsőként Marco Polo hozta Európába, de első példányai csak az 1900-as évek környékén bukkantak fel Angliában. Tenyésztésére 1898-ban volt egy hamvába hullt próbálkozás, ám az első alomból született kölykök sorsáról nincsenek további adatok. Sokáig csend honolt e téren, s majd csak 1979-ben született a következő alom Hollandiában. Érdekesség, hogy bár az ősi fajta eredete nyilvánvalóan Ázsiába nyúlik vissza, mégis Angliát jegyzik standardadó, fajtagazda országként.

A kutya, mely sosem alszik  

Mint ahogyan látható, a tibeti masztiff sokféle feladatot betöltött az ember mellett, ám félelmetes hírnevét mégis kérlelhetetlen területvédő-ösztönének köszönhette. A legtöbb korabeli híradásban könyörtelenül gonosz, gyilkos bestiának festették le, amihez - valljuk meg - elrettentő külseje is szolgáltatott némi alapot. Tibetben leginkább a fekete-cser, azaz black and tan színű kutyákat kedvelték, melyekről a különféle hiedelmekkel átszőtt tibeti kultúra úgy tartotta, hogy még álmukban is éberen őrködnek. Ezt a csodálatos képességet a kutyák szeme feletti vörös foltoknak, az állandóan nyitva tartott "második szempárnak" tulajdonították. El lehet képzelni, milyen lélektani hatást váltott ki, ha hirtelen többedmagával előtűnt az éjszaka sötétjében!

A fajta egyébként őshazájában korántsem volt egységes. Ott a tenyésztést szinte kizárólag a funkciónak való tökéletes megfelelés irányította. A nyáj melletti munkához például kisebb, mozgékonyabb típust használtak, míg a kolostorok őrzését hatalmas testű, robusztus kutyák látták el. A méret növelése érdekében bevett szokás volt, hogy a kanokat ivarérés előtt kasztrálták: ezek az egyedek 10-15 centivel is túlnőtték társaikat. Ráadásul a pásztorok megfigyelései szerint az ilyen kutyák kevésbé voltak hajlamosak elkóborolni a nyájtól. Meglepően sokuk esett át ezen a "méretnövelő kurtításon". Egy helyen megemlítik, hogy a 13 legszebb kanból 10 (!) kasztrált volt. A szerencsés háromnak nyilván akadt dolga bőségesen!

forrás: Kutya.hu (Balasko Norbert 2007. januári szám: A Himalája fejedelme) 

vissza a címoldalra