CH Shiva Guangxian AiMe

Tibetan Mastiff kennel: + 36 70 433 3815
Sentinel of Tibet kennel: sentineloftibet@gmail.com

Társunk a kutya

Ahogyan a korabeli buddhizmus szinkretikus vallásá vált, miközben összefonódott a hegyvidéki népek ősvallásával és pásztorkultúrájával, úgy mosódott össze az akkori kolostori és palotabéli kutyatartási szokásrend a nomád hegylakók pásztor- és őrzőkutya-tartási hagyományával.
Kapcsolódó cikkek

    Buddha kutyái I.

A hagyomány szerint mitikus sárkány- és oroszlánkutyák röpítették biztonságban távoli tájakra a későbbi buddhizmusnak alapítóját, Shákjamuni Buddhát. Utazásai során, ha tisztességes, köznapi emberek közé vegyültek, a fou-kutyácskák elrejtették hatalmukat és óriási méretüket. Ilyenkor felvették játékos arcukat, apróbb termetűre változtatták alakjukat, hogy vidám mókázásukkal méltó társai lehessenek a Magasztosnak. Így ráadásul nem rémisztették el tőle az embereket sem, miközben ő a megvilágosodás keresésére ösztönözte a hegyek lakóit. Aztán, ha távoli eldugott falvakba kellett eljutniuk, a kutyácskák csak megrázkódtak, és visszanyerték hatalmas méretüket, Buddha pedig kényelmesen elhelyezkedett a hátukon, miközben ők szélnél is sebesebben röpítették úticélja felé.

Temetkezés kutyával

Azokat az ebeket, amelyek különösen harapósak, és így nagy veszélyt jelentenek az emberekre, általában megjelölik piros nyakszalaggal vagy pirosra festett jakszőr-örvvel (ez az úgy nevezett kekhor). Néha még további fekete-fehér szemeket is festenek a kekhorra, hogy fokozzák a látvány rémségességét. A tibeti buddhizmusban és a mongol buddhizmus nyingmapa irányzatában ezenkívül ismeretes az állatok igénybevételével történő temetés szertartása is. Ha keselyuk fogyasztják el a holttestet, akkor felreppenve, mintegy a mennybe temetik a halottat, de megtiszteltetésnek számított az is, ha a kolostorok szerzetesei által erre a célra tenyésztett, szintén kekhort viselő kutyák falták fel az elhunyt tetemét. Mongóliában az 1990-es évektől kezdve ismét szabad és igen erős buddhista vallásgyakorlat van jelen, így napjainkban is fellelhető ez a szokás.

Melyik volt előbb?

Bár az utazás még így is sokáig tartott, amikor időnként megpihentek, természetesen nem akadt magányos útonálló, de még rablóbanda sem az egész világon, amely kezet mert volna emelni rájuk, amíg ebben a formájukban időztek. Így védelmezték a Nagy Remetét, s így terjedt el Tibetben az "Ösvényen Járók vallása", hogy most már tibeti nevén említsük meg a buddhizmust.

Ezt a fou-kutyácskákra jellemző, apró és vidám külsőt viselik magukon e mitikus feladatú ebecskéknek a mai leszármazottai is: a lhasa apso, a tibeti terrier és a tibeti spániel is. Bár a világ mára jóformán csak modern fajtaneveiken ismeri őket, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy annak idején vallási alapon és a vallás elterjedése szerint kialakult határok közt folytatták tenyésztésüket Ázsia széltében és hosszában. Így történhet meg az, hogy míg parázs vita kerekedik arról, hogy melyik fajta a régebbi, és hogy melyik az "igazi" oroszlánkutya, azok a tenyésztők, akik saját fajtájuk hagyományait kutatják, könnyen belecsúszhatnak egy apró, de alapvető tévedésbe: elfelejtkeznek arról, hogy az oroszlánkutyácskák nem Tibethez vagy Kínához, vagy bármely más országhoz köthetők, hanem az egész akkori buddhista világhoz. Buddhológiai értelemben véve egy mai shih tzu és lhasa apso keverék is tökéletes fou-kutyácska lehet, ha látható testi jegyei és viselkedésbeli jellemvonásai megjelenítik, felidézik az "oroszlánkutyaságot". Ennek értelmében a nép képzeletében és vallásgyakorlatában megjelenő lelki-szellemi környezetben minden nagytestű és oroszlán formájú, vagy oroszlánra akár csak egy kicsit is emlékeztető kutyát megillet a tisztelet, tartozzanak bármelyik mai fajta besorolása alá. Ilyen módon közös megítélést kaphat a shar pei, a chow-chow vagy akár a mongol karavánkutyaés annak legközelebbi rokona, a tibeti hegyikutya is.

Milyenek is a tibeti ebek?

Tibetben legalább mintegy hat-nyolc kutyatípus vagy talán kutyafajta él, jobbára ismeretlenül, a világtól még napjainkban is félig-meddig elzártan. A do khy nevű fajtát tibeti masztiffként ismeri félre a világ, pedig egyáltalán nem masztiff, hanem pásztor- és őrzőkutya, ezért én inkább tibeti hegyikutyaként említem. Az apró fajták közül a régészeti kutatások és koponyaelemzések alapján a tibeti spániel a legősibb forma, bár a nevével ellentétben ő sem spániel. A lhasa apso a legismertebb, és nagyon népszerű a modern, nyugati világban, akárcsak a tibeti terrier, amely - ezek után talán cseppet sem meglepő módon - egyáltalán nem terrier származású.

A tibeti hegyikutyák hosszúszőrű, loboncos, szakállas rokonának gondolták egészen a közelmúltig a szakállas oroszlánebet, a khyi apso-t, pedig nem rokonok, hanem két teljesen eltérő jellemű és viselkedésű kutyafajtát képviselnek. A khyi apso csak eredeti élőhelyén, Tibet egyik tartományában, Lhászától mintegy 2000 kilométerre, a Kailash-hegy környékén lelhető fel jelenlegi ismereteink szerint. A Kailash-hegy egyébként az indiai Buddhizmus, hinduizmus és dzsáinizmus egyik ősi központja volt. A fajta szerelmesei azt állítják, hogy a khyi apso a legtöbb emberi tulajdonsággal rendelkezik minden kutyaféle közül. 1991-tól jegyzik fajtastandardját az FCI-nél, és igen aktív klubéletet élő szervezet tenyészti az Egyesült Államokban, valamint Kanadában is. A sha khyi-t, azaz a tibeti agarat jórészt csak hírből ismerjük, sajnos egyelőre még fotókat sem igen találhatunk róla.

Találkozhatunk még rajtuk kívül több különböző kutyatípussal is Tibetben, mint például a közepes termetű yun kyi ebekkel, amelyeket tibeti collie-nak is szokás nevezni. Könnyű felépítésű hegyikutya-keverékeknek néznek ki, és az "utcai keverékkutyák" jellegzetes életét élik a nagyobb kolostorokat körülvevő falak és házak között. Érdekes módon találhatunk még itt rendkívül nagy testű tibeti chow-chow-t is, melynek bundája sötétkék vagy fekete, testét apró fehér jegyek, jelesen mellfolt és fehér tappancsok tarkítják. Ősei talán Mongóliából, a Kék kolostor híres kék chow-chow-jai közül kerültek Tibetbe...

A nyájak rettenthetetlen őrei

Jim Corbett egy negyven embert elpusztító leopárd után vadászott Ladakhban. Az alábbi részletben az ő megemlékezését olvashatjuk a tibeti hegyikutyáról (Emberevő leopárd, 1969).
"Az út egyik hajlatánál, száz yardra a tábortól, a leopárd megpillantotta az elkerített helyről kiszökött kecskéket, átkelt az út külső feléről a belsőre, és a hegyoldal növénytakarója alatt kúszva lopózott a legelésző állatokhoz, megölte az acélkék kecskét, és visszatért az útra anélkül, hogy akárcsak a leölt állat véréből fogyasztott volna.
A bekerített helyen rövid, de erős láncokkal fatönkhöz kötött két juhászkutya őrizte a kimúlt kecskét, és a málházó szabályos rendbe rakott csomagjait. A hegyek között málhát cipelő emberek hatalmas, roppant erejű fekete kutyái nem hasonlíthatók az Angliában vagy európa más részén ismert juhászkutyákhoz. A menetelés alatt a málházók sarkában loholnak, tulajdonképpeni feladatuk, amit tökéletesen teljesítenek, a táborverés után kezdődik. Éjjel őrzik a tábort a vadállatok ellen - kettőt ismertem, amelyek megöltek egy leopárdot -, és nappal, míg a málhások távol vannak, legeltetik a nyájat, és védik a tábort minden betolakodó ellen. Feljegyezték, hogy egyik ilyen kutyamegölt egy embert, mert az el akart vinni egy csomagot a táborból.
Követtem a leopárd csapáját onnan, ahol a kecske megölése után visszatért az útra; végig Golabrain és még egy mérfölddel tovább, ahol egy szakadék keresztezi az utat. Itt a ragadozónak nyoma veszett. A leopárd körülbelül nyolc mérföldet tett meg a mangófától a szakadékig. Ezt a hosszú és látszatra céltalan utat, amely messzire vezetett az elejtett zsákmánytól, semmilyen körülmények között sem tette volna meg egyetlen közönséges leopárd sem, de az ilyen nem is öli meg a kecskét, ha nem éhes.
Negyed mérfölddel túl a szakadékon, az útmenti sziklán gyapjút font az öreg málházó, és vigyázta a nyílt hegyoldalon legelésző nyáját. Amikor cigarettával kínáltam, fonópálcikát és a gyapjút, takaróból készült öltözékének nagy térfogatú zsebébe süllyesztette; rágyújtott és megkérdezte, idejövet láttam-e a táborát. Amikor azt feleltem, hogy láttam, s azt is tudom, mit művelt ott a gonosz szellem, s megjegyeztem, hogy tanácsos lenne eladni a kutyáita tevehajcsároknak, ha legközelebb Hardwarba látogat, mert nyilvánvalóan inukba szállt a bátorság, az öreg bólogatott, mint aki egyetért azzal, amit hallott. Aztán megszólalt:
ťSahib, még mi, öreg csontok is elkövetünk hibákat, és meg is szenvedünk értük, ahogy én is szenvedtem az éjszaka a legjobb kecském elvesztése miatt. A kutyáim bátrak, mint a tigrisek, a legjobbak Garhwal összes kutyái közül, és sértés azt mondani rájuk: csupán arra valók, hogy eladjam őket a tevehajcsároknak. Valószínűleg észrevette, hogy táborhelyem közvetlenül az út mellett van, és attól tartottam, ha valaki éjjel arra közlekedik, a kutyáim megharaphatják. Ezért ahelyett, hogy szokásomhoz híven szabadjára engedtem volna, láncra vertem őket a tüskés kerítésen túlra. Ennek a következményét látta. Nem lehet tehát a kutyákat hibáztatni, annál inkább sem, mert a nagy erőlködésben, hogy megvédjék a kecskéimet, a nyakörvük belevágott a húsukba, és jó néhány napig eltart, míg meggyógyulnak."

"Megkötve tartott kutya"

"A tibeti hegyikutyák a világ legagresszívabb kutyái. Méretük hatalmas, súlyuk több mint hetven kilogramm, hosszuk mintegy százhúsz centiméter, s több mint hatvan centiméter magasak. Nagyon élesen látnak és a hallásuk is kitűnő. A mellső lábaikon öt-öt, s a hátsókon viszont négy-négy jól fejlett karmot viselnek. Fogaik pedig nagyon élesek. A tibeti hegyikutya az egyetlen kutyafajta, amelynek magányos egyede is eredményesen képes megküzdeni olyan hatalmas ellenfelekkel, mint egy hópárduc vagy akár három farkas. Mivel még ilyen küzdelemből is képesek győztesen kikerülni, nem csodálkozhatunk azon, hogy hazájukban kutyaistenségeknek tartják őket. Ezek a kutyák gazdáik legtökéletesebb testőrei a fennsíkon, ezért a tibetiek nagyon szeretik és tisztelik is őket. Sohsem fordul elő, hogy bántalmaznák a vad kutyáikat... Tibet hegyikutyái az idegenekre viszont veszélyesek, ezért ha valaki találkozik velük Tibetben, ne érintse meg őket gazdáik vigyázó tekintete nélkül!"

Ezekkel a túlzásoktól sem mentes sorokkal jellemezték még az idén is a kínai tudományos expedíciók résztvevői napjaink tibeti hegyikutyáit, és bizony ez a leírás kísértetiesen hasonlít arra a régről ismert képre, amelyet évszázadok óta festenek az odalátogató idegenek a Tibetben, Nepálban és Bhutánban csak do khy-nak, azaz "megkötözve tartott eb"-nek nevezett fajtának az egyedeiről. Hazájukban háromféle változatuk ismeretes: a fekete, helyi nevén bara-bergali, a fekete-cser, azaz bharmouris és az oroszlánszínű lahauli. Különösen kedveltek a "négyszemű" egyedek, amelyeknek izzó színű szemöldökfoltjai "sohasem alszanak", így a kutya azt a benyomást kelti, hogy éberen őrködik még akkor is, amikor éppenséggel szuszogva alszik. Természetesen oroszlánszerű testalkattal is kell rendelkezniük, ezzel is kimutatva, hogy gazdáik a hegyek igazi urai, olyan nagy hatalmú urak, akiket ráadásul oroszlánkutyák testőrgárdája véd...

A család tökéletes őre

A do khy-t már jó ideje ismerte a kinológia a veszélyes expedíciókból hazatért utazók leírásaiból, valamint az ókori szerzők tollából származó haditudósításokból és híradásokból. A fenséges kapuőrző ebet azonban alaposan félreismerték: kezdetben minden dogok és masztiffok ősét, magát a megtestesült "ősfenevadat" látták benne, pedig valójában a tibeti fennsík zord körülményeihez messzemenően alkalmazkodott, magashegyi őrző pásztorebként teljesítette feladatát. Tartásának elsődleges célja a család, a nyáj és egyáltalán az egész otthon védelme még napjainkban is. Hihetetlenül fejlett őrzőhajlammal rendelkezik, amelyet a hegyvidéki gazdáik tovább fokoznak a vadítással és funkciós láncontartással. Sokan vért itatnak velük, hogy még "gonoszabbá" tegyék őket.

Amíg a falu lakói közül a férfiak legeltették a nyájat, vagy karavánt szervezve málhás jakjaikkal, málhás kutyáikkal elmentek sóért, legjobb őrkutyáikat otthon hagyták az asszonyok, a gyermekek és az idős emberek védelmére. Bizony ha idegen vetődött a falu közelébe, nem volt egyszerű dolga: száz méterről, vagy még annál is nagyobb távolságból oda kellett kiabálnia jövetele célját a falusiaknak, akik, ha be akarták engedni a sátrak vagy házak közé, megkötötték, láncra verték kutyáikat; sokszor egy-egy asszonynak még rá is kellett ülnie a kutyája fejére, hogy az nyugton maradjon! Az idegeneknek pedig, ha be is engedték őket a menedékjog és a hegyvidéki vendégszeretet jogán, fürgén le kellett szállniuk lovaik hátáról, hogy a kistermetű tibeti pónik tehessék a dolguk: hátsó lábaikkal ki-kirugdosva távoltartva lovasaiktól is az acsargó házőrzőket. A legvadabb, leghatalmasabb kutyákat el is zárták ilyenkor az idegenek szeme elől, őket általában is csak éjszakára engedték szabadon... Biztos módszere ez egy zárkózott világban a fölösleges kíváncsiskodás elkerülésének...

A magyar kapcsolat - őshazakeresés és rokonnép-kutatás

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) jól ismert, nevezetes útjának emléke közvetve évszázadok óta hat az ázsiakutatásra, hiszen az ő útját megelőzően hiányzott az őstörténeti kérdések iránt érdeklődők munkájából a helyszíni tapasztalat, s ötleteik íróasztal mellett születtek. Hatására az első komoly kutatóutat, Széchenyi István legidősebb fia, gróf Széchenyi Béla szervezte 1877-1880-ban Belső-Ázsiába és a Távol-Keletre. Útja hihetetlenül sikeres volt, és erről az expedícióról érkeztek hazánkba az első tibeti hegyikutyák. Térképészt, nyelvészt is vitt magával, valamint geográfust: Lóczy Lajost (1849?1920), akinek pályája innen indult a világhír felé. Lóczy munkássága ösztönözte a Kína földrajzát tanulmányozó Cholnoky Jenőt (1870-1950) és a jeles Ázsia-utazó régész-történészt, Stein Aurélt (1862-1943), akiknek életműve néprajzi szempontból is figyelemre méltó. Stein belső-ázsiai leletei adták az ötletet például az idős Herman Ottónak a magyar pásztorművészet merész keleti párhuzamainak ideájához.

Gróf Széchenyi Béla két kutyát hozott magával Tibetből nagycenki kastélyába, annak őrzésére. A tibeti ebek vadságáról és megközelíthetetlenségéről tudósít a Deutsche Jagdzeitung XIV. évfolyamában. Beszámolójából idézünk:

"Cung-ca előtt pompás tibeti kutyára leltem, melyet két másikkal együtt haza szerettem volna vinni Európába. Diangának hívták, és rendkívül vad volt. Hetekre volt szükségem, hogy megérinthessem, noha saját kezűleg etettem. Egy ilyen etetési kísérletnél átharapta a kezemet, szerencsére ott, ahol nem volt csont... Folyton kártérítést kellett fizetnem a harapós állat miatt, mert kifejlett disznókat ölt meg, egyszerűen átharapva tarkójukat, és egyetlen tyúk sem menekülhetett előle. Amikor először látott bivalyt, rárohant az egyikre, hátára ugrott, és így megkergette az egész nyájat. később Rannóban, az Irrawaddy folyónál le kellett lőnöm ezt a pompás kutyát, könnyek szöktek a szemembe, mert az utóbbi időben már megszokott engem."

Széchenyi két olyan kutyaképével illusztrálja írását, melyek elkísérték útján. Az egyik a már említett Dianga, a másik egy Diama nevezetű. A Dianga és Diama nevek a szem fölötti pamacs árnyalatnyi barna színkülönbségeire utalnak. Széchenyit lenyűgözte a kutyák mély hangja is, amely harangszóra emlékeztette.

A tibeti hegyikutya Magyarországon

Hogyan is lehetne ilyen bestiákat tartani a mi civilizált országainkban? Hiszen azt talán mondanom sem kell, hogy az eredeti jellemű tibeti masztiffnak aligha volna létjogosultsága a mi sűrűn lakott országainkban, ahol még a legkisebb kutyaharapást is zokon veszik. Kétségtelen tehát, hogy a jellembeli alkalmazkodás túlélési feltétel a kutyafajta számára. Ludwig Beckmann, a híres állatfestő, amikor Bécsben látta a gróf kutyáit egy ottani kiállításon, az alábbi következtetésre jutott: "Az utazók által gyakran kihangsúlyozott dühös rámenősség kevésbé velük született tulajdonság, hanem egyszerűen a félig civilizált, gyéren lakott vidékek őrző- és uszítókutyaként való egyoldalú felhasználásuk következménye". Majd a két kutyát látván hozzáfűzi: "Mindkettő valamelyest csau típusú. A rövid, egyenes lábaik és a kicsi, kerek, de súlyos lábfejük ellenére ezek a kutyák igen gyorsak, és hihetetlenül magas és hosszú ugrásokra képesek. Kétségtelenül a tibeti kutya minden kutyaismerő számára mély benyomást kelt, némiképp az újfundlandi, a dog és a pásztorkutya között középen foglal helyet".

Mindenki, aki tartott már tibeti hegyikutyát, megerősítheti, hogy egyáltalán nem gonoszak, s a fent leírtak csak a kemény körülmények között élő emberek tartási szokásaiból következhetnek. Ha a modern kutyatartás szempontjait figyelembe véve, családtagként élheti le életét, a tibeti hegyikutyaéletvidám, kissé későn, azaz három-négy éves korára érő társa lehet embernek és állatnak egyaránt. Éjszakai területőrző munkáját azonban óramű-pontossággal, nap mint nap el fogja végezni, ezért csak olyan ember vállalja tartását, aki maradéktalanul boldoggá tudja tenni feladatának elvégzésében is. A tibeti és mongol kultúra nem áll távol a mi őseink életmódjától, ezért jogos a kérdés: ki más tartson egyet-egyet ezek közül a megvesztegethetetlen kutyák és legközelebbi rokonaik közül, ha nem mi, magyarok?.

Buddha kutyái II.    

A pekingi palotakutyák őseit a hagyomány szerint körülbelül az i.e. 1800-as évekig vezetik vissza. A modern DNS-analízis szerint is az egyik legősibb kutyafajta, amely egyenesen a Kínában és Mongóliában élő ázsiai szürke farkas (Canis lupus chanco) leszármazottja.

"Hajdan roppant erős és hatalmas fejedelem uralkodott az oroszlánok között, és ez az oroszlánkirály szerelemre lobbant egy apró majomlányka iránt. Frigyre is kívánt lépni vele. Ehhez azonban el kellett nyernie Ah Chu istenségnek, az állatok védelmezőjének a jóváhagyását. Ah Chu áldását is adta a nászra, azzal a feltétellel, ha az oroszlán hatalmát és roppant termetét feláldozza a szerelem oltárán. Az oroszlánkirály ráállt az alkura, s ebből a különös házasságból származott a pekingi palotapincs. Mélységesen mély, átható tekintetét kis majomanyjától örökölte, előkelő tartása, méltóságos viselkedése, pompás sörénye és aranysárga színe pedig apja, az oroszlánkirály hagyatékaként maradt rá."

A pekingi oroszlánkutyácskák, a palotapincsek mind a kínai Napcsászárok védelmét élvezték. Bár volt olyan uralkodó is, aki rendeletben tiltotta ki ezeket az ebecskéket a palota területéről, az általános inkább mégis az volt, hogy az uralkodói család kivételével minden embernek tilos volt szaporítani a palotakutyákat. Arról, hogy ez így legyen, halálbüntetés terhe gondoskodott évszázadok hosszú során át.

Ha egy-egy távoli ország nagyhatalmú királya mégis ajándékba kért egyet-egyet a tenyészállatok közül, gondoskodtak róla, hogy a kutyus ne élhessen hosszú életet, és a küldöttségnek, ebből a szempontból, bizony üres kézzel kelljen hazatérnie. Ilyenkor az ajándékozás előtt nem sokkal bambuszszálkákat, tigrisbajusz-darabkákat vagy akár üvegszilánkokat tettek etetéskor a kutya táljába, melyeket az az élelemmel együtt bekebelezett, s ez a halálát okozta az új hazája felé vezető hosszú hajóút során.

A 2500 éve keletkezett Erh Ja könyv már ilyen kurta lábú és tömpe orrú kutyákat emleget, melyeket arisztokrata hölgyek babusgattak gyaloghintóikban, ha kikocsikáztak. A pincsek a palota területén belül sem távolodtak el gazdáiktól, és többnyire leginkább az arasznyi magasságú kínai asztalkák alatt tartózkodtak, miközben zajlott felettük az élénk társasági élet.

A császári palotában a napjainkban is látható Oroszlánkutya-Pagodában tartották és tenyésztették ezeket a "krizantémfejű" kutyákat. Százával éltek ott, és közel négyezer eunuch vigyázott rájuk, gondoskodott róluk. A kölyköket rabszolganők szoptatták és dajkálták saját tejükön, a kifejlett és jólnevelt kedvenceket pedig szertartásszerű rendben vonultatták végig a palotán. A császári főkutyagondozók és -sétáltatók reggelente apró sólyomcsengőkkel gazdagon ellátott felvezetőszárakkal és selyemszalagokkal övezték fel a kedvenceket, hogy nap mint nap az uralkodó és családja elé vezessék őket, a szokásos babusgatásra és egy-egy újabban tanult kis mutatvány előadására.

A lábakat is eltakaró hosszú, selymes és pelyhes szőrzetet hangsúlyozó mai, angolszász tenyészmunkával ellentétben a régi állományt az eredetmonda értelmét jobban tükröző külleműre formálták, amelyhez talán a mai tibeti spániel inkább hasonló. Az alábbiakban olvashatjuk a Mandzsu dinasztia utolsó kínai özvegy császárnéjának, Cu Hszü-nek ecsetvonásaiból származó küllemi irányvetést, a fajta legrégebbi fennmaradt, hiteles standardját.

"Hadd legyen az oroszlánkutyus kicsi, hadd hordozza a nyaka körül a méltóság dúsan bolyhozott, pompás palástját; hadd lebegtesse futás közben azt a díszlobogót; hadd boruljon végig hátán ez az uralkodói zászló. Hadd legyen az orcája fekete, a keble pedig bozontos; a homloka legyen egyenes és alacsony, akár a császári bokszeré. Hadd legyen a szeme hatalmas és csillámló, hadd feszüljön a füle oldalvást, akár a hadi dzsunka vitorlája; Hadd legyen az orra egyenes, akár a hindu majomistené. Hadd legyen a teste olyan, akár a zsákmányát megragadó vadászoroszláné. Hadd íveljen két mellső lába görbén, mivelhogy amúgy sem óhajt messzire vándorolni, sem pedig elhagyni a császári fölség környezetét. Hadd borítsa lábát dús szőrzet, hogy lépte nesztelenül suhanjon, és pazar farokzászlója hasonlítson a tibeti jakok farkbojtjához, amely lengedezve védelmezi a császári gyaloghintót, midőn elhessegeti a rátámadó fürge röptű, apró ellenségeket. szőre hadd viselje az oroszlán színét - az aranyló sárgát, hogy kellemesen hasson, midőn sárga köntös ruhaujjába helyezve hordozzák; vagy pedig legyen a színe olyan, mint a rőt medvéé vagy mint a csíkos sárkányé, mert így a császárné ruháskamrájának minden egyes öltözékéhez illik a kutya színe. Hadd tisztelje az őseit, hadd vigye áldozati ajándékait az ebek temetőjébe, a Tiltott Városba, midőn újhold hinti ezüstsugarait az ég boltozatán. Hadd viselkedjék méltósággal, mint valami hercegnő; hadd tanulja meg, hogy nyomban meg kell harapnia az idegen ördögöt. Midőn betegség kínozza, dörzsöltessék be kenetekkel, a havasi leopárd tisztára szurt zsírjának balzsamával, itassék meg egy findzsa medvebogyólével, amelybe három csipetnyi rinocéroszszarv-reszeléket oldottak, továbbá tétessék rá foltos pióca is. Így megmarad az ebecske; ám ha mégis elköltözik minden élők örök útján oda, ahonnan nincs visszatérés, gondold meg, hogy az ember sem halhatatlan - egy napon neked is meg kell térned őseidhez!"

A feudális Kína és a Napcsászárok birodalmának végeztével a pekingi palotakutyatenyésztésben új kor köszöntött be, melyben a legnagyobb hatásúnak az elsőként pekingi palotapincsekhez jutó angolok bizonyultak. 1860-ban, a Jüan-Ming-Jüan palota fosztogatásakor a termekbe berontó katonák rengeteg megölt kutyát találtak, amelyeket inkább lemészároltak, minthogy a gyűlölt ellenség kezére jussanak. A császár egyik nagynénje azonban nem menekült az uralkodóval, inkább öngyilkosságot követett el a palota egyik termében. Az ő holttestét őrző öt palotakutya lett az alapja a nyugati tenyésztésnek...


Buddha kutyái I.    

A legenda szerint az idén 2550 éves buddhizmus megalapítójának, Sákjamuni Buddhának különleges kísérői voltak. Buddha az Oroszlán nemzetségből származott, és amikor útra kelt, apró, mindig vidám oroszlánkutyácskák voltak a kísérői. Ezek a kicsiny, oroszlánszívű kutyácskák éberen vigyázták álmát, ha fáradtan elhevert egy-egy árnyékos fa alatt. Az ő feladatuk volt távoltartani az ártó szellemeket.

Nem ez volt azonban az egyetlen titokzatos képességük. Ha a szükség úgy hozta, megrázkódtak, s a parányi, puha szőrgombolyagokból hatalmas, oroszlán méretű kutyákká változtak, melyeknek ereje a sárkányokéval vetekedett - talán sárkányok voltak ők maguk is. Ha akart, ilyenkor Buddha egyszerűen csak felült a hátukra, és a kutyák szélnél is sebesebben száguldva-suhanva repítették, ahova csak akarta. Az Öregek, a Thérák hagyománya szerint így, oroszlánkutyák hátán jelent meg Sákjamuni Thaiföldön is, s így érkezett el közvetítésével a Tan a távol-keleti országokba...

A Változás törvénye

A korabeli buddhizmus a "világ köldökénél", a Himalája vonulatai közelében, hatalmas hegyek lábainál alakult ki, s alapjaiban rázta meg az akkori világot. A megaváltoztathatatlan és örök újjászületési láncból talált kiutat, s uralkodónak, papnak, harcosnak, kereskedőnek, szolgasorban élőnek egyenlő eséllyel ígért megváltást. Ebben az újjászületési láncolatban helyet kaptak nemcsak az emberek, hanem az állatok, és így a kutyák is. Felismerve, hogy minden mulandó, a Buddhizmus a Változás, a Rta törvényét hirdette, amely hihetetlen sebességgel népszerűsödött a mindig vándorló nomád pásztor- és harcos népek körében. Számukra egyébként is nyilvánvaló volt, hogy vándorlásuk során minduntalan változik a táj, eltérő az időjárás, és más-más arcát mutatja feléjük a Hold, a Nap, s a csillagok. Változnak saját maguk is, miközben felcseperednek, majd megöregszenek, de megváltoznak lelkiekben is, aminthogy változnak ismereteik is. Talán csak a Változás maga változatlan...

A buddhizmus tehát elindult világhódító útjára. Az eltűnőfélben levő Mohendzsodáró-Harappa kultúra romjain egy új Indiát teremtett, majd amikor onnan később távozott, vándorszerzetesei révén eljutott Tibetbe, Kínába, Mongóliába és Ázsia számos más országába is. A nomádok körében egyre népszerűbbé vált, és régi ősvallásukra szinkretizálódva különleges köntöst öltött. Egyfelől megmaradt eredeti formájában a kolostorok és paloták falain belül, másfelől pedig magába olvasztotta a nomád népek körében elevenen élő hagyományokat is, s kialakult a varázslásoktól, mitikus lényektől hemzsegő "nép vallása" buddhizmus is. A vándorló pásztor- és harcos népek körében ősidőktől ismertek az apró lhasa apsóhoz vagy a mi európai máltai selyempincsünkhöz hasonló kutyák, amint azt a közelmúltban Kínában előkerült 8000 éves ásatag leletek is bizonyítják. Az idők folyamán csak a sátorlakó nomád családok életében betöltött szerepük és felhasználásuk változott. A "Változás vallása" azonban újszerű szemléletbe helyezte a régi idők embereit, és a régi idők kutyáit is. A sátorlakó őrkutyácskák bevonultak az uralkodóházak és a vallási rituálék világába.

Kis kutyából nagy oroszlán

A palotákban, az uralkodócsalád körében, valamint a szerzetesi kolostorokban immár vallási alapon is népszerűvé válhatott a kicsiny palotakutyák és a hatalmas testőrkutyák tartása. Természetesen mind a kis-, mind a nagytestű kutyáknak illett oroszlánszerű külsővel rendelkezniük. A hatalmas sörényt, ha nem volt, prémgallérral pótolhatták, vagy egyszerűen kurtábbra nyírhatták a test többi tájékán a szőrzetet. A legjobb azonban mégis az volt, ha a kutyák születésüknél fogva viselték magukon megkülönböztető jegyeiket. A velük kapcsolatos legendák, mesés történetek többnyire világos útmutatást nyújtottak a mitikus eredet bizonyítékait felmutató testi jegyekről is. Ilyen legenda például a shih tzu eredetéről szóló történet is.

Sziddhárta királyfi, akit megvilágosodása után már csak Buddhának neveztek, fiatal korában éveken keresztül utazgatott India csodálatos vidékein. Miközben keresztül-kasul bejárta az országot, mellészegődött egy kicsinyke kutyácska. A királyfinak nagyon tetszett az apró állatka, és egyenesen égi jelet látott abban, hogy a kutya miniatűr oroszlánra hasonlított.

Shákjamuni, vagyis az oroszlán nemzetségbe tartozóként el sem tudott volna képzelni útitársánál alkalmasabb cimborát. ráadásul a kicsinyke jószág kivételesen vidám és tréfás természetű volt, amivel igen gyakran megörvendeztette újdonsült barátját.

Egy nap azonban hirtelen félbeszakadt a mókázás: egy erdei tisztáson útonállók csoportja vette őket körül, láthatóan elszánva magukat arra, hogy kirabolják és megöljék Sziddhártát. Fenyegetően közeledtek felé, és a királyfi, aki maga is kiváló fegyverforgató volt, már felkészült a halálos küzdelemre. Ám ekkor a kicsiny szőrgombolyag fenyegető morgása rémisztő erejűvé vált, és a kutyácska helyén hatalmas, mindent elsöprő erejű oroszlán termett. Egyet ordított, és minden rablóban megfagyott a vér. Egyet lépett, és a rablók ijedtükben szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Aztán eltelt egy pillanat, s az idő és tér furcsa szövétnekéből megint csak a jól ismert, kicsinyke kutyácska bukkant elő. Buddha felkapta az apró teremtést, és örömében megcsókolgatta, megcirógatta, dicsérgette, és érintésével megáldotta hűségéért és különleges bátorságáért. A hiedelem, hogy a shih tzu-kat Buddha áldása övezi, egészen napjainkig is élénken él a keleti tenyésztők körében. Úgy tartják, hogy a különböző színű foltok és jegyek jelölik a kutyákon azokat a helyeket, ahol Buddha felemelte, a fehér foltok pedig azokat, ahol áldóan megérintette vagy megcsókolta a kutyácskát, miután az ilyen rendkívüli bátorságot tanúsítva a védelmére kelt. A shih tzu kifejezés a kínai mandarin nyelvjárásban egyébként egyszerűen oroszlánkutyácskát jelent.

Rövid orral másképp látnak

A kistestű oroszlánkutyácskák kapcsán meg kell említeni a brachycephalia, azaz a rövidfejűség jelenségét, mert a legújabb kutatások érdekes összefüggést ismertek fel a koponya arányai és a szem ganglionsejtjeinek elhelyezkedése között. A kistestű kutyák fejének megrövidült az arcorri része, s látóterüket elöl már nem korlátozta a hosszú arcorri rész. Ennek eredményeként megváltozott a szem retináján az éleslátás helye, amely így az addigi sávos elhelyezkedésűről az emberéhez hasonlóan centrális elhelyezkedésűvé vált. A hasonló látásmód kihatott az emberrel való kapcsolatteremtésre is, hiszen a centrális elhelyezkedés hosszabb ideig tartó koncentrált figyelmet tett lehetővé, így a kutyák tekintetükkel mintegy "gazdájukon csüngve" jobban követhették a kapott vizuális jelzéseket, az ember mimikai és gesztusnyelvét.

A paloták zárt világában élő és "egyenesen a Naptól származó" uralkodónak és családjának életébe már ezek az átalakult látásmódú "érzelembombák" költöztek be, csodálatos szeretettársakként. Nemcsak vidám kis cimborák voltak, hanem éber riasztó kutyák is, amelyeknek ugatása számos merényletet hiúsított meg a történelem folyamán. Nem csoda hát, hogy uralkodói ajándéknak számítottak, ha egy küldöttséggel eljutottak más ázsiai országokba, vagy akár Európába is...

Egy idő után már mindenfelé oroszlánszobrocskák védték a buddhista templomok, kolostorok vagy szentélyek falait, valamint az uralkodói paloták bejáratát is, akár rendelkezett tulajdonosuk eleven oroszlánkutyácskákkal, akár nem. később már a főúri rezidenciák bejáratának két oldalát, s a tetőket is ilyen szobrok vagy oromdíszek védelmezték. Napjainkban pedig már szinte csak pénz és elszántság dolga beszerezni egyet a keleti palotakutyák élő leszármazottjai közül, legyen az akár shih tzu, japán csin, pekingi palotakutya, vagy európai rokonaik, a jól ismert selyempincsek, mopszok és más társasági kutyák. S amióta a keleti szellemiségű életvezetés, a feng shui is egyre inkább teret hódít, mind több lakberendezési áruházban, kertészeti árudában, keleti boltban kaphatunk "eredeti Fou-kutyákat", azaz a Buddha-kutyák kerámia-, fa-, csont-, kő- vagy bronzszobrait.

Elhozzák a boldogságot

A Feng Shui, mint klasszikus kínai művészet természetesen mindig párban alkalmazza ezeket a szobrokat, a bejárat vagy a tető két oldalán. A yin és yang, a hím és nőstény kiegészítik egymást, kedvező arányuk olyan harmóniát és nyugalmat teremt, amelyben könnyen élhetünk eredményekben gazdag életet. A természet dualitásának megfelelően ezért egyik oldalra a kant kell elhelyezni, amint lábát világtojáson nyugtatva védelmezi azt, a másik oldalon pedig egy szukát láthatunk, amint a kölykével játszik. A Fou-kutyák jelképezik a játékosságot, a törődést, a hűséget, a bátorságot és a lojalitást az uralkodói házhoz vagy az egyházhoz.

A kínai Tang dinasztia korától (618-907), már széles körben elterjedtek a művészeti ábrázolások, és a XIII. században Marco Polo már Európa számára is beszámolt arról, hogy Kubilaj kán apró oroszlánkutyácskákat tartott háziasított vadászoroszlánjaival együtt, s ezeket a kutyákat az oroszlánok nem ették meg. A kiskutyák dolga volt lefoglalni az oroszlánokat a vadászatok között. Minthogy Belső-Ázsiában ebben az időben széles körben elterjedt szokás volt a gepárddal való vadászat, s a gepárdokat a vadászmesterek gyakran lóháton vitték a vadászat színhelyére, ezért elképzelhető, hogy a beszámolóban említett "oroszlánok" valójában vadászgepárdok lehettek. Kiegészítésként azért meg kell jegyezni, hogy a közhiedelemmel ellentétben Ázsiában is élnek vadon oroszlánok.

Végezetül pedig gondoljunk arra, hogy ismeretes ezeknek a kutyáknak egy másik, mandzsu eredetű nevük is: a Fou-kutyácskák, amelyben fou vagy fu egyszerűen boldogságot jelent, bár a Fou szó kínai jelentése Buddha. A Fou-kutyák, a Buddha-kutyák tehát legfőképpen boldogságot hivatottak hozni az életünkbe, s ennek a feladatuknak maradéktalanul eleget is tesznek még napjainkban is.


http://kutya.hu/